| A BÁNYATELEPI EMBEREK HÉTKÖZNAPJAI |
| 2019. Június 05. Szerda, 20:23 | |||||||||
|
A BÁNYATELEPI EMBEREK HÉTKÖZNAPJAI
Apám esztergályosként a középosztályt képviselte. Így 1936-ban Luftkolonira, a Mozi sorba költöztünk. Anyám varrónő volt. A tehetősebb lakosok részére, tanítók, aknászok, bányamesterek feleségei részére készített ruhákat. Ügyes varrónő volt, sok munkája volt. A varroda a konyha volt, mely naponta alakult át. Reggel varroda, délután négy óra után konyha, illetve ebédlő. Ilyen tájban ért haza apám és ebédelt. Anyám tanulókat is tartott, nálunk tanulták meg varrás tudományát. A férfiak, az udvarlók nálunk várták meg és kísérték haza a menyasszony jelölteket. A várakozó férfiak közül több iskolázott, később a bányánál magasabb beosztásba jutott személy is volt. Ilyen volt például Kirsching János, aki a Széchenyi-akna vezetője lett. Valamennyi tisztelettudó, rendes ember volt. Amikor nekem az életem során szükségem volt egy kis segítségre, nem tagadták meg az ismeretséget, tőlük telhetően segítettek. Néha én is ott lábatlankod- tam a közelükben, ha szükség volt rá segítettem apró dolgokat a ruhavarrásban, így akaratlanul is megtanultam varrni. Önszorgalomból még a lábhajtós Singer varrógépet is tudtam hajtani. A varrólányok kedvesek voltak, de a ruhapróbák során mindig elzavartak, pedig ott is tudtam volna segíteni! A DGT más vállalatokhoz képest nem tartozott a jól fizető vállalkozások közé, a mi családunk anyám munkája révén nem tartozott a szegények közé, bár a nővérem gyógykezelése valószínűleg sokba került. A Mozi sor, mai nevén Török István utca, lényegében a Luftkoloni főutcája volt, mert itt volt az Általános Iskola, Iskolasor néven. A Mozisor nem azért volt híres, mert én ott laktam, hanem mert ott működött a Kobold Bió mozi. A Mozisorban volt két vegyes bolt: a Feule, és a Gadó. A Székely tanító és családja is ebben az utcában lakott. Itt laktak a barátaim, és a barátaim szülei, a vörös Liskáék, a Revenék, a Dezsmanék, a Bencegék, a Bernáték, az Antalék, a Literék, a Szabóék, a focista Lajosok, a Kosz néni és még sokan mások. Az igazi közvetlen barátaim a Liska Jani és a Reven Feri voltak, általában mi hárman játszottunk együtt. A karikázás - ami hordóabroncs vagy vaskarika kerge- tést jelentett - mellett sárgombóc célba lövéssel is próbálkoztunk. Ez volt a nehezebb, mert egy hajlékony pálca végére erősített kis agyaggolyót kellett célba juttatni. Ez nem mindig sikerült, néha egy-egy ablakot vagy egy járókelőt is eltaláltunk. Mivel a sárgombóc puha volt, kárt nem okoztunk vele, csak kellemetlenséget. Kedvenc szórakozásaink közé tartozott nyáron az árokparton, esőben a sárban tapicskolás. Ilyenkor esernyővel, egy szál klott nadrágban álltunk az esőn és tapostuk a meleg sarat. Kicsit koszosak lettünk, de élveztük a nyári esőt.
Mi a mai sorszámozás szerint a Török István utca 6-os számú házban laktunk, ebben öt lakás volt. Az északi végén a Gorrieri család lakott, aki a Bányász Zenekar vezetője lett. Náluk tanultam meg harmonikázni, így tanuláskor nem kellett messze cipelnem a harmonikát. Nagyon vendégszerető család voltak jól éreztem magam náluk, nem egy tanuló voltam a sok közül, hanem a szomszéd. Az épület keleti oldalán lakott a Bednár család. Fiaik közül az Imre a Hősök terei Általános Iskola igazgatója lett. Nem szerettem őket, így az Imrét sem nagyon, mert nagyra tartották magukat, büszkék voltak, pedig nem volt mire. Az öreg Bednár István-aknán csak telefonszerelő volt. Főleg a Bednár nénit nem szerettem, mert ha meglátott mindig el akart küldeni valamiért a boltba, szeretett mindenkit kihasználni. A ház közepén a Markszék laktak. Az öreg Marksz lakatos volt István-aknán, apám volt a főnöke. Nekik is volt egy szép lányuk, nekünk is. Eleinte a nővéremmel barátnők voltak, de ahogy felnőttek vetélytársak lettek, megszűnt a barátság, a két család viszonya is hidegebb lett. Az épület alsó végén, a Grósz család lakott. A családfő a György-aknai lakáskarbantartó részleg vezetője volt. Volt egy nálam valamivel idősebb lányuk is, Irénke. Egy nagyon aranyos, barátságos teremtés, akit gyerekfejjel, tizenegy évesen én akartam feleségül venni, de ő inkább egy bányamérnök, Börzsei felesége lett. A lakásuk beosztása ugyan olyan volt, mint a miénk. Nem jártunk össze, nekik is a szakmájuknak megfelelő, más baráti köre volt. Én azonban sokszor voltam náluk egy kis édesség reményében - sose mentem hiába. Mi az épület hátsó oldalán, a nyugati oldalon laktunk. A lakásunk egy konyhából - ami délelőttönként varroda lett -, egy abból nyíló szobából, az emeleten pedig egy manzárdszobából állt. A konyhából nyílt a spájz, abból pedig a pince. Akkoriban minden család a pincében, saját maga készített savanyú káposztát, mi is. A WC az épületen belül, a bejárati ajtó mellől nyílt. Nekem az emeleten külön manzárdszobám volt, kb. 4x5 méteres helyiség. Megközelíteni a konyhából nyíló lépcsőn lehetett. Bár volt világítása, eleinte este féltem felmenni és egyedül a szobában aludni. Ahogy öregebb lettem, a bátorságom is megnőtt, már nem féltem. Volt egy ágyam „strozsákkal”, azaz szalmazsákkal, takarózni dunyhával takaróztam. Ez régebben a mai paplant helyettesítette. Szerintem jobb volt, mert nyáron a meleg időben, csak a tollat kellett félre nyomni és már nem volt melegem. Télen viszont jó meleg volt. A szobám berendezése nem volt különleges, átlagos bányász szobának felelt meg: kályha, asztal, szék, ágy volt benne. Már akkor is mindig valami újon törtem a fejem. Levágtam a tanuláshoz használt asztal két lábából egy keveset, hogy ferde legyen. Így jobban hozzáfértem, jobban tudtam írni. Viszont minden legurult róla. Rájöttem, hogy néha jobb a kitaposott úton járni. A másik korai ballépésem az ágyam átalakítása volt. Apámék epedarugós matracon aludtak, amit nagyon dicsértek. Megirigyeltem, gondoltam én is csinálok ilyet. Találtam a sok kacat között sezlon (dívány) rugókat. Ezek közül kettőt-kettőt két deszka közé erősítettem és soronként betettem a szalmazsák helyére. Szép is volt, de amikor ráfeküdtem kipróbálni az egész úgy hullámzott, mint Balaton, a deszkák elmozdultak, mindenemet becsípték. Még az sem segített, hogy a deszkákat három sorban spárgával egymáshoz rögzítettem. A becsípés elmaradt, de a hullámzás nem. Egy hétig bírtam a találmányomon aludni, de rájöttem ennél jobb a szalmazsák. Visszatértem az eredeti megoldáshoz, és végre kialudtam magam. A manzárd felett volt még egy kicsi padlás. A padlásra egy nagyon szűk lyukon lehetett bejutni, mindig attól féltem, hogy beszorulok. A lakás elődje szenvedélyesen gyűjtötte a bányász relikviákat, így a padlás sok bányász kincset rejtegetett. Ma egy múzeumnak ez lenne a paradicsom, mert még emlékszem, sok olyan holmi volt ott, amit már sehol sem találni. Másnak talán csak ócskavas. Én ma is gyűjtöm ezeket, sőt ahol csak tudom meg is szerzem őket. Szükség is van rá, mert egyre nehezebb ilyesmire szert tenni. A családtagok egy része - mivel már nincs bányászat, így nem is kötődnek hozzá - nem tudja értékelni a bányász hagyatékot. Legtöbbje egyszerűen kidobja. A másik része még ragaszkodik hozzá mert az apjára vagy nagyapjára emlékezteti, nem akar megválni tőle. Szerencsére többen vagyunk ilyen megszállott gyűjtők, így az ÓCSKAVASAK egyelőre biztonságban vannak! Egyszer felkeresem a régi házat és talán a megmaradt tárgyakat meg tudom szerezni. Kedvenc szórakozásom volt a harmonikázás. Ez a tevékenységem eleinte, amíg tanultam nem biztos, hogy a környezetem számára nagy élvezetett jelentett, de kibírták - másfél évig tartott. Később, már nem reklamáltak, néha kértek is rá. Ilyenkor kiültem az emeleti ablakba és ott játszottam a kertszomszédoknak az akkor szokásos slágereket.
Kedvencekhez ad
Könyvjelző
Email-ben elküld
Találat: 2587 Hozzászólások (0)
 Szóljon hozzá Ön is!
|
RSS-csatorna hozzászólásai
A hozzászólások megjelenítése/elrejtése
