AZ ÚJ REND KIALAKÍTÁSA, UJJÁÉPÍTÉS

2019. Június 05. Szerda, 22:02

AZ ÚJ REND KIALAKÍTÁSA, UJJÁÉPÍTÉS

A németek után jöttek a szovjet csapatok. Szerencsére ezek csak átvonultak, nem építettek ki bázist maguknak, de az élen haladó kirgizek, mongolok igen félelmetesek voltak. Nem volt tanácsos a magyarszéki úton megnézni őket, mert a vonulásuk során akinél órát találtak azt mind elvették. Ez volt számukra a sikk. Volt olyan, akinek a karján öt óra is volt. Hősök terén így kezdődött a felszabadításunk, felszabadulásunk. A front tovább ment, a harcosok, a harci eszközök elmentek.

Vége lett a háborúnak, vége lett a háborús nyomorúságnak és vége lett az állandó félelemnek. A német fennhatóság megszűnt, helyette a dolgozókból alakult üzemi bizottságok kezdték irányítani a szénbányát. Új világot kezdtünk építeni, de ez nem ment mindig simán. Akadozott az ellátás, mert a gyárak még nem dolgoztak, nem volt áru. Nem lehetett kapni élelmiszert sem, mert a parasztság a megtermelt élelmiszert nem értékesítette, nem volt feldolgozás, nem volt szállítás.

A pénz, a Pengő nem ért semmit, mert nem volt mit eladni, így venni sem lehetett semmit. Megindult a cserekereskedelem, a feketepiac. Az élelmesebbek a bányatelepről kimentek falura, ruhafélét, eszközöket, szerszámokat, élelemre cseréltek. A falusi emberek bejöttek Pécsre, Hősök terére és szénért élelmet cseréltünk. Ritkán jártak a vonatok, de azok mindig annyira tele voltak, hogy sokan a vonat tetején utaztak. Voltak az országban olyanok is, akik ezt a tevékenységet iparszerűen űzték, s meggazdagodtak. Elkezdődött inflálódni a pénz, a Pengő. A fizetésért nem lehetett venni semmit, vagy ha lehetett is értékének sokszorosát kellett adni érte. A fizetéseket millió pengőben, azaz milpengőben, vagy b-pengőben, „bilpengőben” kaptuk. Többe került a papír, amire nyomták, mint amennyit a pénz ért. Olyan nagy számok voltak ezek, amiről még nem is tanultunk, így fel sem tudtuk fogni mennyi a millió és mennyi a billió. 1949- ben megjelent a Forint és elkezdődött a rendcsinálás. A feketézőkre szigorú büntetés várt.

Megkezdődött a háborús károk helyreállítása, az ország újjáépítése. Nekünk, pécsieknek szerencsére sok gondunk ezzel nem volt, mert a frontok csak átvonultak rajtunk, a harcok nem érintettek bennünket, így károk sem keletkeztek. Legnagyobb kárt az újhegyi palahányóra dobott bomba jelentette, de az sem robbant fel.

A háború után a szénbánya a Szovjetunió tulajdonába került. Újdonság volt a német befolyás után a szovjet befolyás erősödése. Sok mindent szovjet mintára kellett módosítanunk. Az állami szervek, a rendőrség, a katonaság is szovjet minta alapján működött. A szénbánya is Meszhart néven szovjet irányítás alá került. Oroszok voltak a legfelső vezetők így az eddigi magyar felsővezetőknek is meg kellett tanulni oroszul. Voltak az átállásnak jó oldalai is. A bányaművelést új szovjet technikával látták el. Ezek a gépek robosztusak, de igen strapabí- róak voltak, alkalmasak a nagyobb széntermelési igény kielégítésére.

Később, 1952. szeptember 30-án a szénbánya, jóvátételként a Szovjetuniótól a Magyar Népköztársaság tulajdonába került, és folytatódott az újjáépítés. Az újjáépítés megvalósításához, a gyárak újraindításához és az új fejlesztések megvalósításához sok szénre volt szükség. Megkezdődött a „széncsata”. Brigádokat hoztak létre, melyek egymással versenyezve növelték a termelékenységet. A brigádmozgalom nem csak a dolgozókat, vezetőket, hanem a családokat is közelebb hozta egymáshoz. A közös kirándulásokon a családok is részt vettek, megismerték egymás gondját, baját. Szocialista brigádok alakultak, akik társadalmi munkában is segítették az intézmények, az óvodák, iskolák működését, sőt, új létesítményeket pl. üdülőket is építettek. Sajnos ez is már a múlté. Sok ezer dolgozó egykori önzetlen munkáját idegen kezekbe adták.

Az újjáépítést az új kormány a Hároméves, majd az Ötéves tervek alapján próbálta megoldani. Nem volt ipar, nem volt mezőgazdaság. A lakosság ellátása is nehézségekbe ütközött.

Megkezdődött a hiányok pótlására a kötelező beszolgáltatás. A parasztoktól megvették vagy elvették a megtermelt búzát, kötelező volt leadni a többlet jószágot. Elkezdődött a padlások lesöprése. A gazdag parasztok kulákok lettek, pedig csak az volt a bűnük, hogy értettek a földműveléshez.

Az újjáépítéshez szükséges tőkét a lakosság adta. Állampapírokat adtak ki, melyeket kötelező volt megvenni. Kölcsönöknek nevezték őket. Így volt Békekölcsön, Tervkölcsön. Ezekkel nyerni is lehetett, bár nem emlékszem, hogy ismerőseim körében valaki nyert volna. Ezeket a kölcsönöket évek múlva vissza

is fizették. A kötelező kölcsönjegyzés miatt nagy volt a zúgolódás. Aki nem jegyzett kölcsön kötvényt, azt megbüntették, munkatáborokba vitték. A vállalatokat államosították. Ezeknek az élére munkáskáderek kerültek, akik rendszerint abban az üzemben, gyárban dolgoztak, de vezetői tapasztalatlanságuk révén, csak nehezen birkóztak meg a feladattal. A szénbányától is kerültek ki munkás-igazgatók, sőt a hadseregbe is kerültek bányászok, akik később tisztek lettek. A fő szempont ebben az időszakban nem a szaktudás, hanem a megbízhatóság volt. Szükség is volt rá, mert a régi tulajdonosok igyekeztek szabotálni az új rend kialakítását. A növekvő szénigény kielégítésére több munkáskézre, több bányászra volt szükség. A meglévő létszám erre kevés volt, csak a bányász létszám növelésével lehetett megoldani. Az egyik megoldás a nők bevonása a termelésbe. Eddig nem volt szükség rá, mert természetes volt, hogy a bányász feleségnek otthon a helye, neki a család ellátása a feladata. Nem is dolgozott senki. Ez a háború után változott meg. Csapatostól hozták a kétes képzettségű lányokat, asszonyokat. Az erősebb nőket csillésként, lóvezetőként alkalmazták. Ők az idő múlásával férjhez mentek, családot alapítottak, beilleszkedtek a bányász társadalomba. A bányász asszonyok szivattyú kezelőként, lámpakiadóként kerültek alkalmazásra. Toborzó irodák nyíltak, főleg az Alföldről toboroztak új munkaerőt, és képeztek ki bányásznak. Felhígult a bányász társadalom, az eredeti bányász nyelv is megfakult. Az új jövevények magukkal hozták saját kultúrájukat és szokásaikat, amelyek keveredtek a régi bányász kultúrával. A betelepültek házasságot kötöttek a már itt élőkkel, keveredett a régi és az új. A régi és az új szokások néha konfliktus kialakulásához vezettek, de végül rendeződött minden. Az újonnan jött dolgozók ellátásáról a Vállalat gondoskodott. Lakhatásukat munkásszállással oldották meg, ahol számukra az étkezést is biztosították.

A bányászat ebben az időben a fénykorát élte, bányásznak lenni dicsőség volt. Különleges ünnep lett az 1951-ben bevezetett Bányásznap, amely az 1919. szeptember 6-i tatabányai sortűz hét hősi halált halt bányászának állított emléket. Ilyenkor adták az állami kitüntetéseket a széncsatában kiemelkedő dolgozóknak, hűség jutalmakat kaptunk, melyek értékén majdnem egy autót lehetett venni. Hűségjutalmat egy év munkaviszony után mindenki kapott.

Budapesti színészek jöttek a bányatelepekre, és tartottak szabadtéri előadást. Az előadások után a kihelyezett pavilonokban ingyenes sörözés, virsli evés, szórakozás kezdődött. Családok, munkatársak jöttek össze, beszélték meg a család, a munkahely, a világ dolgait. Nekünk, gyerekeknek is biztosítottak szórakozási lehetőséget. Különböző játékos, rendszerint sportvetélkedőkön vehettünk részt.

Ma, 25 évvel a bányák bezárása után mindez csak emlék. A mostani bányásznapok ugyan még megtartásra kerülnek, de meg sem közelítik a régiek fényét. Félő, hogy pár évtized után meg is fognak szűnni...

A mai bányásznapok már csak az igen kis létszámú még élő, volt bányásznak jelent ünnepet. Ez meg is látszik az ünnepségre látogató bányászok létszámán. Egyre kevesebben jövünk össze. Igaz miért is jönnénk, hiszen nincs minek örülni. Az ünnepség színvonala is a pénzhiány miatt egyre csökken. Már csak az emlékeimben élnek a régi nagy ünnepek, még ma is nosztalgiával gondolok rájuk!

Kedvencekhez ad

Könyvjelző

Email-ben elküld

Találat: 2536

Hozzászólások (0) add comment