| CSERKÉSZ LETTEM |
| 2019. Június 05. Szerda, 23:14 | |||||||||
|
CSERKÉSZ LETTEM
Már a háború előtt volt a bányatelepnek egy cserkészcsapata is, amelyik a háború során is megmaradt. A mi csapatunkat 165-ös Turul Cserkészcsapatnak hívták, vezetője mindig az általános iskola tanárai közül került ki. Csapattagnak lenni dicsőség volt. Nem mindenkit vettek fel a tagjai közé. Próbát kellett tenni, ami nem volt nehéz, de a cserkészet alapgondolatát, a tízparancsolatot tartalmazta. Én is cserkész lettem. Először kiscserkész majd nagycserkész. A teljes egyenruha viselése nem volt kötelező, de ajánlatos volt. A cserkészkalap és a cserkész ing megléte kötelező volt.
Hasznos volt cserkésznek lenni, mert emberséget, összetartást tanultunk. Kicsit katonás, kicsit vallásos szervezet volt. A vonulásunk a telepen mindig eseménynek számított, de ezt meg is kellett tanulni. Elég sokat is gyakoroltuk. A bánya számunkra a Tűzoltó sorban helyiséget is biztosított. Itt tanultuk meg a cserkészet alapszabályait, a különböző játékokat, a kirándulásokon való viselkedést és sok apróságot, amiknek életünkben később hasznát vehettük. A csapat létszáma az Öregcserkészekkel együtt 45-50 fő volt.
Sokat kirándultunk, megtanultunk iránytűvel és iránytű nélkül is tájékozódni, késsel bánni, tüzet rakni és főzni. Nekem is nagy mellényem lett, azt hittem én már mindent tudok a főzésről. Történt egyszer, hogy édesanyám palacsintát készített ebédre. Láttam hogyan csinálja: a palacsinta sütővel az egyik oldalon megsült tésztát úgy forgatta meg, hogy feldobta a levegőbe, és az fordítva esett vissza. Egy ilyen alkalommal valamiért kiment a konyhából, nekem se kellett több, gondoltam a cserkészeti tudásomon felbuzdulva, ezt én is meg tudom csinálni. Az első rész még valahogy sikerült, de a forgatás már nem. A feldobott palacsintatészta nem a serpenyőbe esett vissza, hanem az éppen ott lábatlanko- dó szomszédék macskájára. Szegény állat a forró tésztával a hátán nyávogva rohant ki, utána ha csak meglátott nagy ívben kikerült.
A cserkészetben megismertük az erdők lakóit, meglestük a madarakat, őzeket. Megtanultuk az erdőben mi az ehető, és mi nem. Eljártunk az erdőbe számháborúzni. Ez úgy zajlott, hogy két csapatra osztottak bennünket. Minden játékos kapott egy azonosító számot, amit a fejre kellett erősíteni, csapatonként más színűt. Az ellenséget meg kellett találni, a számát leolvasni. A leolvasott személy halottnak számított, a játékból kiesett. Néha csaltunk is, egy vastag fa mögé bújva, én láttam az ellenfelet ő nem látta a számomat. Ő kiesett, én nem.
A csapat feladatai közé tartozott Húsvétkor a szabolcsi templomban a Szent Sír őrzése. Ilyenkor beosztottak bennünket, ha jól emlékszem egyszerre tíz gyerek volt beosztva, közülük mindig két cserkész állt őrt, árvalányhajas cserkészkalapban, egyenruhában, cserkészbottal. Az őrség időszakonként elég unalmas volt, a várakozási időt a falu iskolájában játékkal töltöttük el, általában pingpongoztunk, vagy társasjátékot játszottunk. A látogatók között voltak ismerősök, ezekkel beszélgettünk. Általában az idősebb korosztály képviseltette magát. Az idősebb asszonyok közül két személynek mindig valamilyen kifogásuk volt az őrséggel szemben. Vagy nem az előírás szerint álltunk „vigyázzban” amíg ott voltak, vagy beszélgettünk. Mindig valamilyen kifogásuk volt.
Egyszer tudtuk mikor jönnek, ezért megtorlásképpen bekentük Jézus kezét egy nagyon keserű anyaggal - ha jól emlékszem epével, - így amikor megcsókolták a kezet - az nagyon nem tetszett nekik. De gondolhatták, hogy mi voltunk, mert utána már nem kifogásoltak semmit.
Volt egy másik sajnálatos eset is. A Mányó Miskával voltunk őrségben, és azon vitatkoztunk, hogy ég-e cserkészkalapon az árvalányhaj. Kipróbáltam a gyertyánál, sajnos nekem volt igazam, égett, még a szentségtartó lepel is kigyulladt, és égett. Ezek után természetesen a fegyelmi bizottság eltanácsolt a szervezetből, de ez már jóval a felszabadulás után történt.
A háború után a csapat az Öregcserkészekkel együtt részt vett az újjáépítésben. Mi Palkonyára a Fekete víz mellé szerveztünk újjáépítő tábort. A csapat biciklivel tette meg az utat. Nekem nem volt biciklim, úgy kértem egyet kölcsön, a barátom szüleitől Bencegéktől. Nekik több is volt, a legrosszabbat nekem adták. Palkonyára menet, az egész út nagyon kifárasztott, mert nem is nagyon tudtam biciklizni, meg a bicikli is olyan volt, hogy még lefelé is hajtani kellett.
Palkonyát a háború nagyon megviselte, az egész falu romokban hevert. Nekünk a romeltakarítás volt a feladatunk. A romeltakarítást irányító szervezet vezetője felhívta a figyelmünket, hogy vigyázzunk a bontásoknál, mert itt nagy harcok folytak, a helység többször cserélt gazdát. A harcok során nagymennyiségű lőszert használtak el, biztosan mi is találunk éles lőszereket. Találtunk is, még géppuskákat is. A munka után a talált fegyverekkel harcot imitáltunk a falubeliek legnagyobb rémületére, vagy a Feketevízben fürödtünk. A Feketevízről nem tudtuk, hogy Pécs szennyvizét is összegyűjti, csak ott jöttünk rá, hogy ami a tetején úszik az nem hal. A munkában becsülettel helyt álltunk, több házat elbontottunk, vagy megszüntettük az életveszélyes helyzetet. Ellátásunkról mi magunk gondoskodtunk. Vittünk is magunkkal, kaptunk az irányító szervezettől is, meg felfrissítettük készleteinket az ott csavargó gazdátlan állatokkal. Hasznos táborozás volt, mert a csapat közösséggé alakult. De az elvégzett munkánkat meg is köszönték.
Kedvencekhez ad
Könyvjelző
Email-ben elküld
Találat: 2594 Hozzászólások (0)
 Szóljon hozzá Ön is!
|
RSS-csatorna hozzászólásai
A hozzászólások megjelenítése/elrejtése
