A hazai uránérc kitermelésére a Mecsek körzetében létesített bányakomplexum a Trianon utáni magyar bányászat legnagyobb vállalkozása volt. A bánva létesítésétől a bezárásig eltelt mintegy öt évtized alatt, az egyre nagyobb mélységből kitermelt érc közel húszezer tonna fémuránt tartalmazott Az utolsó csille 1997. szeptember 26-án jött ki az aknából.
Az uránbányászatot értelmetlen titkolózás övezte, és ma sem tudjuk reálisan megítélni, hogy a világpolitikai stratégiai koncepciók eredőjeként folytatott uránérc termelés a nemzetgazdaságra összességében milyen halast gyakorolt. Az azonban megkérdőjelezhetetlen, hogy az itt dolgozó személyek a nemzet szolgálatában embert próbáló fizikai és szellemi munkát vállaltak, nem beszélve a kezdetekben még kiszámíthatatlan egészségkockázatról.
Pécs és körzetének fejlődése sokat köszönhet a bányászatnak. Ennek ellenére a városban lassan már szinte csak egy városrész neve emlékeztet a hajdani bányászatra. Eltűntek a létesítmények, a tárgyi emlékek A bányát is úgy zárták be, hogy egy esetleges újranyitás is csak nagy erőfeszítések árán legyen lehetséges, annak ellenére, hogy a környéken található, a jövő nemzedék számára minden bizonnyal hasznos energiahordozó uránérceknek csak felét-harmadát termelték ki.
Az uránbányászok a középkortól kezdve híres magyar ércbányászat folytatói voltak, akik tudva-tudatlanul a felvidéki és erdélyi ércbányászat hagyományai alapján az ország legmélyebb bányájában a korszerű műszaki megoldások sorát honosították meg. Nagy kár, hogy ezen szakmakultúra folytatása évekkel ezelőtt megszakadt.
Ezért kell elismeréssel adózzunk Békés Sándornak, aki igen aprólékos riport munkájával, szinte az utolsó pillanatban megörökítette az uránbányászatban tevékenykedő személyek visszaemlékezéseit. Az olvasmányos korrajz az ország különböző tájáról, a társadalom különböző rétegéből származó személyek őszinte vallomásait tálja az olvasó elé, bemutatva, hogy ki honnan jött és hová jutott.
A riportban megszólaltatott személyek nem különleges emberek. Van közöttük vájár, technikus, mérnök, üzemorvos, főmérnök, igazgató és mozgalmi vezető. Közös tulajdonságuk, hogy szerették szakmájukat, becsüllek munkájukat és családjuk jobb boldogulása érdekében vállalták a mindennapi fegyelmezett bányamunkát.
Nem titkolják, hogy a család megélhetését biztosító kecsegtető kereset, illetve a szakmai előremeneteli lehetőségek reményében vállaltak munkát az uránbányászatban. Megtudjuk, hogy volt olyan, aki a katonai szolgálat
helyett választotta a bányász életet, vagy politikai múltját feledtetni menekült a vállalathoz.
A riportkötetet olvasva olyan érzése van az olvasónak, mint mikor a régi katonatársak visszaemlékezéseit hallgatja, akik jó szívvel gondolnak vissza a nehézségek és megpróbáltatások leküzdése során összekovácsolódott közösségre. Mindannyian nosztalgiával emlékeznek a bányászatra, mely betöltötte életük nagy részét. Büszkék az általuk végzett munkára, az elért eredményekre.
A kötet az emberi emlékezés megőrzését szolgálja és remélhetőleg elősegíti, hogy a kultúrájára és történelmére oly büszke Pécs város patrióta lakosai és vezetői a Nyugat-európai hajdani bányavárosokhoz hasonlóan megőrizzék a város gazdagodását alapvetően meghatározó bányaipar emlékeit és hagyományait, emléket állítva a mecseki bányászatban dolgozó embereknek.
Az olvasmányos kiadvány megértése nem igényel bányászati szakmai előismereteket, ezért ajánlom mindenkinek, aki érdeklődik a hazai uránbányászat sorsa iránt, illetve azoknak, akik a 20. század második felének életét nem történelem könyvekből, hanem alkotó emberi sorsok alapján kívánják megismerni.
Tisztelet a bányász szaknak!
Dr. Gagyi Pálffy András okl bányamérnök az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület ügyvezető igazgatója
Járatlan utakon
MÁTRAI ÁRPÁD
Délelőtt 10 óra van, de még ágyban találjuk. Ám jöttünk hírére azonnal felkel, sietve öltözködik, már amennyire erejéből telik. Mátrai Árpád 1963 és 1983 között volt a Mecseki Ércbányászati Vállalat főmérnöke, majd műszaki vezérigazgató-helyettese. A közelmúltban múlt 91 éves. Dorogon született 1923. március 24-én, több generációs bányász családban. Dédapja a Szlovák Érchegységben, nagyapja Salgótarjánban bányászkodott. Édesapja a bányaipari technikum elvégzése után a dorogi Reimann-aknán (a későbbi I-es aknán) volt bányamérő, bányamester, majd üzemvezető, és magától értetődőnek tartotta, hogy fia is a bányászhivatást választja majd. Nyaranta, 14 éves korától, már fizikai munkára is fogta az üzemben. Jó előiskola volt.
A tágas nappaliban ülünk, egy elegáns társasház emeleti lakásában, Pécs Mecsek-oldali városrészeinek egyikében, a Szurdok-dűlőben. Pécsi létemre még sohasem jártam erre. Mindenesetre illik ez a környék és ez a ház Mátrai Árpádhoz, mert igényes, rendezett - és éppen olyan nehezen megközelíthető, mint egy tartózkodó, zárkózott ember. A tágas helyiség akár a hivatali dolgozószobája is lehetne. Az íróasztal felett földalatti bányajelenetet ábrázoló festmény, egy másik falon hat képből álló sorozat az Ember tragédiájából, és persze, könyvespolcok, sok-sok könyvvel. Egy kis kerek asztalon, egészen közel a vendégváró a fotelekhez, Biblia. Mátrai Árpád gyenge, beteg, de igényessége és precizitása a régi: életútjáról írásos összefoglalót készített.
A jövő tehát családilag eldöntetett, az életút ki volt jelölve.
Az esztergomi bencés gimnázium után valóban egyenes volt az út Sopronba, ahová 1941-ben iratkoztam be, és ahol 1946-ban vehettem át bányamérnöki oklevelemet. Mivel a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt ösztöndíjasa voltam, a várpalotai üzemben kezdtem a munkát, az inflációs időszak kellős közepén, havi 550 ezer pengő fizetéssel, amiért legfeljebb egy tubus fogrémet vásárolhatott kézhez vétele után az ember. 1948-ban az ugyancsak várpalotai székhelyű Közép-dunántúli Szénipari Központhoz helyeztek, az üzemgazdasági osztályra. Egy év múlva pedig, teljesen váratlanul. Tatabányára. A IX-es akna üzemvezetője lettem. 1950. december 30- án 81 halálos áldozatot követelő sújtólég- és szénporrobbanás történt a XII- es bányaüzemben. Az első bányamentő raj az én vezetésemmel állította helyre a légvezetést és kezdte meg a több napig tartó mentési munkálatokat. 1952-ben Komlóra helyeztek. Kossuth-akna üzemvezető-főmérnöke lettem, a termelés gyors felfuttatásának feladatával. Majd Béta-bánya következett, ellentmondást nem tűrő parancs nyomán. Akkoriban ez így ment. Új üzemet kellett kialakítani, ami sikerült is: két év elteltével, 800 tővel, 1000 tonna szenet termeltünk naponta. 1963-ban összevonták a komlói és a pécsi szénbányászati trösztöt, ami nem volt konfliktusmentes folyamat. Ez időtáj keresett meg a Pécsi Uránbánya Vállalat igazgatója, felajánlva a főmérnöki munkakört.
Küzdelmes 20 év következett 1983-ig, amikor is 60. életévét betöltvén nyugdíjazását kérte.
Az uránbányászatot titokzatosság övezte. így aztán eluralták a témát a hiedelmek, melyek nagyon is távol estek a valóságtól. A hazai uránterme- lés világviszonylatban nem volt jelentős. A Föld urántermelése 1970-ben mintegy 50 ezer tonna volt, s ebből mi csak 700 tonnával részesedtünk. A magunk számára azonban mégis csak jelentős volt, mert két paksi erőmű kapacitását biztosító nyersanyag-mennyiséget jelentett. És ami ugyancsak fontos, sok embernek megélhetést, biztos és jónak mondható keresetet, Pécs városának pedig városfejlesztési húzóerőt. A Mecsek hegységben talált ércvagyon olyan homokkőben van, amiben egy tonna kőzet csak 1,2 kg uránt tartalmaz. A mi uránércünk háromszor „rosszabb" volt az urán világpiaci árát meghatározó kitermelési átlagnál, ami 3 kg uránt jelentett egy tonna kitermelt nyersércre vetítve. De a hidegháború időszakában a/ urán „minden pénzt megért".
A magyar uránbányászat 42 évet élt meg. De hogyan kezdődött?
A magyar szakemberek 1947 és 1950 között végzett kutatásai alapján valószínűnek látszott, hogy érdemes az uránércet szisztematikusan tovább kutatni. így került sor 1952-ben szovjet szakértők bevonásával, megfelelő műszerekkel a kutatási program kiszélesítésére. Először az érc- és szénbányák revíziós vizsgálatát végezték el. Majd sor került a Mecsek- és a Velencei-hegység átvizsgálására. 1953 májusában a Mecsek előterében, a permi homokkő öszletben, jelentős aktivitásokat észleltek. Ennek alapján megkezdődött a részletes radiometrikus terepfelmérés, a geológiai és geodéziai térképezés, és az első kutató árkok mélyítése. Beindultak a mélyfúrások. Az így nyert eredmények indokolttá tették 1956-ban termelési célú beruházás indítását.
Ez volt a kővágószőlősi, I-es számú Bányaüzem.
Az l es számú Bányaüzem területére a mélyfúrások alapján 2 787 000 Ionná ere készletét prognosztizáltak A szállítóakna mélyítését 1955 decemberében kezdtek, és 1956 őszén fejezték be. Az 1972-ig működő bánya 154 km vágathajtással a 320 méteres mélységtartományban 2 465 000 tonna ércet tudott bányászati tag igazolni A kitermelt érc vagyonhoz a fejtés során I 003 000 tonna meddő keveredett, tehát a kitermelt nyersére
246 000 tonna volt. A II-es Bányaüzem építésének előkészítése is meg- kezdődött 1955-ben. Korszerűnek számító II-cs számú szállítóaknáját 1958 augusztusában helyezték üzembe. A bánya ércvagyonát 4 913 00 tonnában határoztak meg a külszíni mélyfúrások alapján. A kitermelt ércvagyon
636 ooo tonna volt, melyhez 2 253 000 tonna meddő keveredett. Az összes nyersére kitermelés tehát 6 889 000 tonna volt. A III-as Bányaüzem ércvagyonát 4 028 000 tonnára becsülték, ami bányászatiig 5 159 000 tonnában igazolódott, libben az üzemben 1959 és 1993 között 387 km vágatot hajtottak ki A vállalathoz kerülésem első évében sor került a Szovjetunóval kötött uránegyezmény további tíz évre szóló meghosszabbítására Mindez annak ellenére történt, hogy a hazai urántermelés addigi szinten történő folytatásának gazdaságossága nem volt garantálható. Ennek ellenére cl kellett tehát készítenünk az újabb ércvagyonok termelésbe vonásának a tervét. Ez volt a ÍV. számú Bányaüzem beruházási programja.
Magyarországon addig sohasem járt mélységek felé haladtak.
Az új, 1000 méteres aknák mélyítéséhez a Szovjetunió szállította az aknamélyítő komplexumokat. A kivitelező a Bányászati Aknamélyítő Vállalat volt. A szállítóakna mélyítése 1964 szeptemberében indult, és 1968 júliusában ért le az 1089 méteres mélységbe.
Az akna szerelvényezésénél a tartóvasakat kőzethorgonyokkal rögzítettük az akna betonfalára. Elhelyezésük pontosságát és az acél kasvezetékek ugyancsak pontos felszerelését a vállalat bányamérő szolgálatának szigorú ellenőrzése biztosította. Erre nagy szükség is volt, a 1000 méteres mélység és a 14 m/sec szállítási sebesség miatt. A IV. számú Bányaüzemben az aknamező területére tervezett 6 110 000 tonna ércvagyon az 1967 1997 közötti években kihajtott 256 km hosszú vágatrendszer és az 1267 kilométernyi bányafúrás ellenére is csak 5 051 000 tonnára igazolódott. A IV. számú Bányaüzem termelésbe lépésekor, a hosszúlejáratú szerződés újabb meghosszabbítása előtt, újra el kellett végezni a gazdaságossági számításokat. Annak ellenére, hogy a termelési költségek növekedése és a nemzetközi eladási ár csökkenése miatt a termelés ráfizetése tovább nőtt, döntés született, hogy a termelési lehetőségeket az addig elért szinten a továbbiakban is fenn kell tartani. Ennek értelmében az 1970-es évek végén el kellett kezdeni az újabb kapacitás, az V. számú Bányaüzem építését. Az új üzem építése az V. szállítóakna mélyítésével, mely 1118 méter mélyre hatolt, 1975-ben elkezdődött, és 1978-ban be is fejeződött. Az új bányaüzem
területére a külszíni fúrások alapján 9 180 000 tonna ércvagyont becsültek az 1200 méteres mélységig. A fő szállító- és légakna, valamint egy vakakna meg is épült, de az érc vagyon kitermelésére már nem került sor. A bent hagyott ércvagyon, csak ebben a térségben, kb. 7 millió tonna. A Mecsek hegységben megkutatott ércvagyon az 1300 méteres mélységig terjedően összességében mintegy 39 millió tonna, melyből a termelés leállítása, a banyák felszámolása okán 19 millió tonna érintetlenül maradt.
A hazai uránércet sajátos, más európai uránlelőhelyektől eltérő geológiai viszonyok közepette rejti a mély. A kitermelés is sajátos megoldásokat követelt tehát.
A mecseki uránérc permi homokkövekben található, de nem összefüggő telepekben, hanem lencsés foltokban. Az urántartalmú homokkő a meddőtől nem különböztethető meg ránézéssel. Ezért a készletszámításokhoz és a fejtések előkészítéséhez nagyon sok külszíni mélyfúrásra, illetve bányabeli kutatófúrásra volt szükség. A fúrási adatok értékeléséhez megfelelően műszerezett geofizikai szolgálat is kellett. Ám a kutatások megindítását követő tíz évben, minden nehézség ellenére, az optimálisnál is nagyobb bányászati és feldolgozási kapacitást sikerült létrehozni. Az ércelőfordulás és ezzel együtt a bányászat körülményei a mélység növekedésével azonban romlottak. Tehát folyamatos kihívásoknak voltunk kitéve, emberi és technológiai szempontból egyaránt. A többnyire előzmények nélküli feladatok megoldása során olyan szellemi és technikai bázis jött létre, mely messze túlmutatott a vállalat határain. Kikísérletezett eredményeink a népgazdaság más területein is hasznosíthatóak voltak. Ilyen volt a kemény kőzetek földalatti fúrása, robbantása, a szellőztetés és klimatizáció, valamint a kőzetmechanikai mérések újszerű megoldása - és nem utolsó sorban a kőzethorgonyzásos biztosítás. A IV-es számú Bányaüzem szállítóaknájának mélyítése során ebben a témában éles vitába is keveredtünk a jelenlévő szovjet szakértőkkel. Mi a tartóvasak kőzethorgonyokkal történő felerősítését határoztuk el, ami ellen ők tiltakoztak, és kiálltak az általuk tervezett megoldás, a hagyományos, fészkekbe történő betonozás mellett. Minisztériumi szintig jutott el ez a vita, de kitartottunk, és a gyakorlat minket igazolt. Persze, elismerésben is volt részünk. 1973-ban látogatást tett nálunk dr. Martos Ferenc akadémikus. Hozzám írt levelében méltatta a látottakat. „Számomra mind a tárgyalás, de főleg az üzemlátogatás rendkívül hasznos és tanulságos volt, régen nem tapasztaltam annyi céltudatos, tudományosan is megalapozott műszaki törekvést és megoldást, mint amilyet a bányalátogatás során alkalmam volt látni.”
Ahol sok pénz van, ott sok minden megoldható.
Nos, ez az egyik tévhit! Nevezetesen az, hogy számolatlanul rendelkeztünk pénzalapokkal. Ez a hiedelem az 1956. októbere előtti, szovjet irányítással folyó érckutató expedíciók idején terjedt el, és mindvégig
megmaradt. Még országos szervek vezetői is így gondolták. Az 1970-es években, amikor korszerű fúró-kocsik alkalmazását vettük tervbe a vágathajtásoknál, az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság anyagi támogatását kértük. Már-már felháborodott kérdés-sor volt a válasz. „Micsoda? Az uránnak pénzt? A Dunába vizet?!” A valóság a hiedelemmel szemben az volt, hogy a felügyeleti minisztérium meghatározta az önköltséget és a béralapot, méghozzá meglehetősen szűkmarkúan. Nagyon is szigorú költség- gazdálkodásra volt szükség.
- Immár mindent múlt időben kell mondani. Milyen érzés a visszatekintés. az emlékezés?
Az 1980-as évek közepén portréfilmet készített rólam a Pécsi Televízió. Azt a címet adták a filmnek, hogy „A bánya volt az élete”. Jó cím, mert így volt. Ma se tudok mást mondani.
RSS-csatorna hozzászólásai
A hozzászólások megjelenítése/elrejtése
