| A LÓISTÁLLÓ |
| 2019. Június 05. Szerda, 20:34 | |||||||||
|
A LÓISTÁLLÓ A Mozisor utca elején, a Raktár mögött egy lóistálló volt. Itt tartották a bányatelep szállítóeszközeit, és az azokat húzó lovakat. Ide került a bányalovak egy része is. Félelmetes volt látni a félig vak lovak örömét, ahogy a szabadba kerültek. Nem, vagy csak nehezen tudták féken tartani őket. Én a közelükben laktam. Nagyon féltem tőlük, pedig nem bántottak senkit, engem sem. Az istállómester szerint a bányából kikerült lovakat kíméletesen szoktatták hozzá a világossághoz. Bekötött fejjel érkeztek és lassan, több napon át vették le a fejükről a kötést, ennek ellenére legtöbbje soha nem nyerte vissza teljesen a látását. Ezeket a jól látó lovak mellé fogták be. A bányalovak fontos eszközei voltak a bányaművelésnek. Ők voltak kezdetben azok, akik a bányában, a későbbi mozdonyok helyett vontatták a szénnel teli vagy üres csillesorokat, vonatokat. Okos állatok voltak, mert a hajtók, lóvezetők elmondása szerint a mögéjük kapcsolt csillék számát megszámolták, ha eggyel több volt a megszokottnál, nem indultak el. Semmilyen parancsszó nem segített. Valószínűleg a csillekampók kattanását figyelték meg. Ezeket és még sok minden mást gyerekkori pajtásom, a Liska Pisti mesélte el, és még sok érdekes anekdotát mesélt. Elmondta, hogy azok a lóvezetők, akik jól bántak a rájuk bízott lovakkal, azok lovai megérezték a szeretetet, és a munka során meghálálták. Ha szükség volt, rásegítettek a vágányról leesett csille helyretételében. Mesélte, hogy volt olyan lova is, amelyik amíg ő emelte a csille elejét, vezényszóra a farával oldalt a helyére nyomta a csillét. Lejtős pályán a farával segített a fékezésben. Voltak azonban közöttük akaratos, makrancos, rúgós lovak is, ezekkel nehéz volt dolgozni. Nem akkor állt meg, amikor kellett és leestek a csillék, vagy ha ostorral bíztatták: kirúgott. A bányalovak számára a bányában istállókat létesítettek. Ezek kialakítása ugyan olyan volt, mint a felszíni istállóké, az akna közelében jól szellőztetett helyen lettek elhelyezve. Gondozásukról - akár csak a felszínen - egy megbízott személy, az istállómester gondoskodott. Egy nagy hátránya volt a földalatti istállónak: nem kapott természetes fényt. Így a bányalovak életük nagy részét sötétben élték le, poros, huzatos vágatokban húzták a csilleszerelvényeket, megvakultak, megbetegedtek, nem is éltek sokáig. Emléküket a fehérhegyi Bányaló szobor őrzi, melynek létrejöttében mások mellett, nekem is komoly szerepem volt, bár felállítása csak nagy nehézségek árán sikerült.
Megbecsülését jelzi, hogy az ott lakó közösségnek köszönhetően a szobor felállítása óta mindig van virág a szobor körül. Ez főleg bányásznap és halottak napja körül mutatkozik meg. E napokon rengeteg a virág a szobornál. A virágot hozó családtagok és ismeretlenek ilyenkor feltehetően nem a bányalovakra, hanem a meghalt családtagokról. rokonokról emlékeznek meg. Ezt a szobrot bár olyan környéken van, nem rongálták meg, nem festették le, találkozó hely lett.
A lóistálló végén lévő helyiségben volt a terménydaráló. Ez is a DGT tulajdona, kezelője a bánya alkalmazottja volt. Itt darálták meg ingyen a disznó és a baromfi neveléséhez szükséges kukoricát. A darálót csak a bánya alkalmazottai vehették igénybe. Igazolni nem kellett, mert a telepen mindenki ismert mindenkit, így a daráló kezelője tudta ki dolgozik a bányánál.
Kedvencekhez ad
Könyvjelző
Email-ben elküld
Találat: 2669 Hozzászólások (0)
 Szóljon hozzá Ön is!
|
RSS-csatorna hozzászólásai
A hozzászólások megjelenítése/elrejtése
