| KÖZÉPISKOLÁS LETTEM |
| 2019. Június 05. Szerda, 21:13 | |||||||||||||||
|
KÖZÉPISKOLÁS LETTEM
Az általános iskolából, beírattak a Széchenyi reálgimnáziumba. Én is tökre zöld lettem, vagyis fejemen hordtam az iskolai zöld egyensapkát. Ez számomra olyan nyögvenyelős iskola volt. Nehezen birkóztam meg a latin nyelvel, és az olyan tantárgyakkal amelyeket bemagolni kellett, bár latinból az első leckét 70 év távlatából még ma is tudom! A gimnáziumban vallásos oktatást kaptunk, így kötelező volt részt venni a vasárnapi misén. Ezt egy „Mise Szent jelen volt” című igazolvánnyal igazolni is kellett. Hogy miért ez volt a címe máig sem értem. Az igazolványokat valamelyik bennfentes diák mindig összeszedte - ha ott volt, ha nem - és beadta a sekrestyébe lepecsételésre. Az igazoláshoz beszerveztük a ministráns gyerekeket, akik némi jutalom fejében még a hiányzóknak is lepecsételték az igazolványát. A misén külön oldalon ültek a lányok, és külön oldalon a fiúk. Néha felmentünk a karzatra, ahol az orgona szólt, esetenként kórus énekelt. Ilyenkor kipécéztük valamelyik lányt és erősen néztük, várva, hogy megmozdul. Nem tudom, van e telepátia, de tény hogy a kiszemelt lány mindig megmozdult. Nem szerettünk - szerettem - misére járni, mert a templom tőlünk messze volt, télen meg a templom hideg. Az úgynevezett Leses úton jártunk a faluba és misére.
A Leses út az iskolától indult, az óvóhely mellett a szenes vasútig tartott. Itt találkozott a riglisi bekötő úttal. Itt építettek házat Hetényiék, a felségem nagybátyja, a Garaiék, a Szabó Pisti családja, akiből híres vegyészmérnök lett, és nem utolsó sorban a barátom az akkor még Schwab, később Sebestyén Jenő is.
Sajnos, útjaink szétváltak és többet nem találkoztunk. A sors fintora volt, hogy ha mi nem is láttuk viszont egymást, de feleségeink összekapcsoltak bennünket. Hosszú évek után a feleségem egyik érettségi találkozóján derült ki, hogy a Kovács Mili osztálytársa Jenő felesége volt. Azóta is tartjuk a kapcsolatot. A Leses út egy meredek, salakkal kezelt gyalogos-, és kocsi út volt, és a bányatelepet a faluval kötötte össze. A gyalogos út télen remek szánkó és korcsolya pálya volt.
Karbantartása a DGT feladata volt. Annak idején fém korcsolyája csak kevés gyereknek volt, fából csináltunk sí szerű korcsolyát. Ez még jobban is csúszott, nem akadt meg, mint a fém. A szánkópályának nem mindenki örült, főleg a gyalogosok nem, akik szintén ezen az úton jártak a faluba vagy misére. Sokan használtuk. A nagyobb forgalom Húsvétkor, és Karácsonykor volt, ilyenkor rendszerint a telepi asszonyok családostól látogatták a templomot. A felszabadulás után a templom látogatottsága csökkent.
Az akkori vezetők nem nézték jó szemmel, ha valaki misére járt. Télen a rendszeresen erre közlekedők sokszor hamuval szórták le a gyalogutat, aminek mi nem nagyon örültünk. Ma már ezt a gyalogutat nem használja senki, benőtte a gaz, a fű.
Volt egy számomra nagyon kedves latin-olasz tanárunk, a Kovács tanár úr, aki a negyedik év végén behívatta a szüleimet és elmondta, hogy a humán tárgyakat nem nekem találták ki. Keressenek olyan iskolát, amely reáltagozatos. Így került szóba a Felsőgépipari.
Ha visszagondolok a tanuló időszakomra, be kell látnom, hogy én sosem voltam igazán jó tanuló. Mindig közepes vagy annál kicsit jobb eredményeket értem el. Nem szerettem a magolós tárgyakat. A magyar, a történelem nem az én világom volt, mert ezekhez le kellett ülni és végtelenül magolni, magolni. Nekem inkább a megfogható, elképzelhető tárgyak tetszettek és tetszenek ma is. Az elmúlt évek tapasztalata azt mutatja, hogy igaza volt Kovács tanár úrnak. Máig is hálával gondolok rá, hogy életemet erre az útra irányította. Ezen az úton megtaláltam önmagamat.
Kedvencekhez ad
Könyvjelző
Email-ben elküld
Találat: 1458 Hozzászólások (0)
 Szóljon hozzá Ön is!
|
RSS-csatorna hozzászólásai
A hozzászólások megjelenítése/elrejtése
